Ha egy művész ott áll egy értékes márványtömb előtt, s hosszan nézi, akkor már látja e márványban azt az alakot, amelyet ki fog belőle bontani. Látja, tudja, nem kell mást csinálnia, mint a márványtömbről lefaragni a fölösleget, hogy ott álljon előtte az, amit, akit még munkája kezdetén beleálmodott a kidolgozandó márványba. Ha a márványtömb öntudatra ébredne, s látná, hogy a Mester vésővel, kalapáccsal közeledik feléje, bizony följajdulna.
Én vagyok az a Mester, aki az érzékek, a szellem, a lélek éjszakáján átgyúrom hol törékeny, hol kemény márványlétedet, hogy álmom rólad, a te örök, Engem visszatükröző szépséged soha el nem múlónak tündököljön magad és az egész mennyország örömére.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.