az egyik egyedül, a szokott helyemen, a szobában, a másik egy kis közösségben, szentignáci szellemiségben. Nagyon szeretem a szentignáci lelkiséget, tavaly ilyenkor voltam egy csendes lelkigyakorlaton, 4 napos. Egyik legnagyobb lelki élményem volt. A reggeli közös napköszöntő ima, amely t.k. egyfajta torna is volt, a teljes csend, a napi többszöri egyéni imaalkalom, a lelki beszélgetés a vezetővel, egy jezsuita pappal, a több órás szemlélődés a természetben, az esti mise, utána a vezetett examen, vagyis a szerető figyelmesség imája, amely áttekintette a napot, szóval minden, annyira feltöltött, felemelt, átmosott, olyan lelki megtapasztalások, hitélmények, látomások, égi üzeneteket tapasztaltam, hogy elmondani sem tudnám. Igen, ezt szeretném legalább évente megélni. Sajnos az idén nem lesz télen, csak valamikor nyáron lelkigyakorlat, nagyon szeretnék elmenni. Ez az, ami többek közt hiányzik a mi u.n megújult, de ugyanakkor kiürült és elszegényedett vallásunkból.

Ma pedig egy kis meditációt tartottunk, szemléltük a nyitott tenyerünket és elmélkedtünk. Rövid volt, de jó volt, újra feltörtek vágyak, amelyek ott lappanganak, és megszólítanak. A gyermekről, aki jönne, ha én nem félnék.

Kinn szépen havazik, és minden hópehely egyedi szerkezetű, megismételhetetlen szépség, majd elmúlik nyomtalanul.

Mint az élet . Bár az nem nyomtalanul.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.