Az Úr Jézus a lélek szemének nevezi a lelkiismeretet, azt a csodálatos készüléket, mely még a bűnbeesett ember szívében is képes visszatükrözni Isten ragyogó világosságát, és fényt vetni tetteinkre, életünk különböző helyzeteire. A lelkiismeret mintegy Isten látásából részesít, az ő jelenlétébe vonja minden lépésünket, az ő ítéletét közvetíti, sokszor közvetlen környezetünk és a minket körülvevő társadalom zavaros értékrendjével szemben is.

Ha azonban engedjük lelkiismeretünket elhomályosítani, egész életünk sötétbe borul, erkölcsileg megsemmisülünk. Minden elkövetett bűn egy lépés az elsötétedés felé, teljesen sötétbe azonban csak akkor kerülünk, ha lemondunk arról, hogy a bűnbánat által megtisztítsuk lelkiismeretünk szemét, ha ilyen vagy olyan kifogással nem megyünk többé gyónni, s ezzel végképp elzárjuk magunkat a világosságtól. Ha viszont rendszeresen és őszintén bűnbánatot tartunk, és szentgyónáshoz járulunk, ezáltal rendben tartjuk a lelkiismeretünket, és nem hagyjuk elhomályosulni az Isten fényét visszatükröző belső szemet.

Az egészséges lelkiismerethez hozzátartozik gyöngeségeink ismerete, méltatlanságunk tudata, de a helyes önértékelés is. A lelkiismeret ugyanis nemcsak akkor beteg, ha nem látja meg többé a bűnt, hanem akkor is, ha ott is bűnt vagy bűnalkalmat lát, ahol Isten ajándékait kellene észrevennie. Az aggályos, túlérzékeny lelkiismeret, ahol a bűntudat, árnyéka eltakarja Isten világosságát, szintén elsötétüléshez vezet.

Szent Pál attól fogva, hogy a damaszkuszi úton elveszítette látását, s ezzel rádöbbent lelki vakságára, többé már nem a természetes ész pislákoló világánál vagy a vallási fanatizmus egy pontra irányított reflektorfényében, hanem Krisztus tündöklő ragyogásában nézett mindent. Ezért látta helyesen önmagát és küldetését, ezért tudta megítélni mások cselekedeteit, s ezért tudta életét habozás nélkül és egészen Jézus Krisztus evangéliumának szolgálatára szentelni.

(forrás: barsitelekmm.blogspot.hu)